Tényleg minden az első falatokon múlik? – Okos Timi a hozzátáplálásról, szülői szorongásokról és az evés öröméről

A hozzátáplálás sokszor az első olyan élethelyzet, amikor a szülő megtapasztalja, hogy nem tud mindent kontrollálni: a baba dönti el, mit és mennyit fogad el. Lehet, hogy az első falatok valójában legalább annyira szólnak a szülői elengedésről, mint az evés megtanulásáról? Okos Timi táplálkozási tanácsadó, receptfejlesztő, képződő gasztropszichológus, valamint A hozzátáplálás nagykönyve szerzője most megválaszolja a legégetőbb kérdéseket a témában.

Okos Timi nyolc éve támogatja a családokat, hogy az egészséges étkezés a mindennapok természetes, örömteli része legyen. Szemléletének középpontjában a gyerekek jelzéseinek tisztelete, az ételekkel való kíváncsi, játékos ismerkedés és a nyugodt, közös családi étkezések állnak. A szakértővel november 21-22. között személyesen is találkozhatsz a Budapest Arénában megrendezésre kerülő BabaMama Expón – hallgasd meg Okos Timi színpadi előadását, vegyél részt személyes tanácsadáson, és szerezd be a könyveit dedikált példányban!

KEDVEZMÉNYES JEGYEK ELŐVÉTELBEN

A munkád most a táplálkozás, a gasztronómia és a pszichológia találkozásában mozog. Hogyan és miért léptél erre a szakmai útra?

Elég hosszú és kacskaringós út vezetett idáig, és talán nehéz elhinni, de volt idő, amikor még főzni sem tudtam. Amikor megismerkedtem a férjemmel, Zolival, egyszer megkérdezte, hogy tudok-e főzni. Én teljes meggyőződéssel rávágtam, hogy „ne viccelj, mindenki tud, akinek van internete és tud olvasni!”, majd rögtön utána megkérdeztem, hogy egyébként hogyan kell bekapcsolni a főzőlapot, mert addig életemben nem használtam.

Pedig a gasztronómia és az egészséges táplálkozás iránti érdeklődés alapjai már gyerekkoromban megvoltak. Édesanyám a nyolcvanas években jógázott és vegetáriánus volt, a kilencvenes években pedig nálunk egészen más ételek kerültek az asztalra, mint a legtöbb családban. Rántott hús helyett rántott krumplit ettünk, a pörkölt tofuval vagy brokkolival készült, a bolognai pedig szójából.

Eredetileg közgazdászként végeztem, dolgoztam újságíróként, később pedig marketingesként multinacionális gyógyszeripari vállalatoknál. Mindig szerettem utánajárni a dolgoknak, megkérdőjelezni a megszokott válaszokat, és megérteni, miért csinálunk valamit úgy, ahogy. Amikor megszületett a fiunk, Poldi, ez a kíváncsiság a hozzátáplálás felé fordult. Mi már előtte is rengeteget utaztunk, sportoltunk, szerettünk jókat enni, és nem igazán értettük, miért kellene a gyerek érkezésével minderről lemondanunk. A hozzátáplálásnál sem tudtam elképzelni, hogy külön babapépeket főzünk és grammokat méricskélünk, miközben mi egészen mást eszünk. Így találtam rá a BLW-re, majd elkezdtem egyre mélyebbre ásni magam a gyermektáplálás tudományos hátterébe.

Akkoriban magyarul még nagyon kevés átfogó, megbízható információ volt elérhető a témában, ezért végül elkészítettem azt a tudásanyagot, amelyre annak idején én magam is vágytam volna: az első átfogó magyar BLW e-könyvet. A kezdeti kíváncsiságból fokozatosan hivatás lett. Táplálkozási tanácsadással, receptfejlesztéssel, könyvírással, kurzusokkal és előadásokkal kezdtem foglalkozni, az elmúlt években pedig több ezer családnak segíthettem a hozzátáplálás és a kisgyermekkori étkezések területén.

Közben egyre világosabbá vált számomra, hogy az evés jóval többről szól annál, mint ami a tányérra kerül. A hozzátáplálástól eljutottam a válogatósságig, az ízlés fejlődéséig, az önszabályozásig, a szülői etetési gyakorlatokig és a családi mintákig.

Ez a felismerés vitt vissza az egyetemre is. Megszereztem a pszichológia BA diplomámat, jelenleg pedig pszichológia mesterszakon, fejlődés- és klinikai gyermekpszichológia specializáción tanulok. Hosszú távon gasztropszichológusként szeretnék elsősorban a gyermektáplálás pszichológiájával foglalkozni. A férjemmel, aki pszichológus, ma már együtt dolgozunk azon, hogy a családoknak a táplálkozás és a pszichológia oldaláról is segítséget nyújtsunk.

És persze az utazásaink is rengeteget formáltak a szemléletemen. A fiunkkal több mint hetven országban jártunk, egy évet Nicaraguában éltünk, és újra meg újra megtapasztaltuk, mennyire kultúrafüggő, hogy mit tartunk normálisnak, egészségesnek vagy éppen gyerekbarátnak az étkezésben. Ma már úgy érzem, hogy a korábbi érdeklődési területeim, a marketing, a táplálkozás, a gasztronómia, az utazás és a pszichológia mind ugyanahhoz a kérdéshez vezetnek vissza: hogyan alakul az ételekhez fűződő kapcsolatunk, és hogyan segíthetünk a gyerekeinknek abban, hogy ez a kapcsolat egészséges, örömteli és hosszú távon is fenntartható legyen?

A hozzátáplálás sok családban szinte vizsgafeladattá vált: mikor kezdjük, mit adjunk, mennyit egyen, jól csináljuk-e? Miért kapcsolódik ennyi szorongás az első falatokhoz, és hogyan lehetne ezt az időszakot valóban örömteli felfedezéssé alakítani?

Szerintem már önmagában az rengeteg feszültséget okoz, hogy a hozzátáplálást sokszor egy teljesítendő feladatként kezeljük. A szülők listákat vezetnek, grammokat számolnak, táblázatokat böngésznek, és közben folyamatosan azon aggódnak, hogy a gyerekük eleget evett-e, megfelelő ütemben halad-e, és nem maradtak-e le valamivel. Ehhez jönnek a családtagok tanácsai, a közösségi médiában látott tökéletes babatányérok és a rengeteg ellentmondásos információ.

Pedig a hozzátáplálás egy fejlődési és tanulási folyamat, amelyben a babák rendkívül sok új dologgal találkoznak. Megismerkednek az ízekkel, illatokkal, állagokkal, megtanulják kezelni az ételt a szájukban, fejlődnek a mozgásos készségeik, és fokozatosan bekapcsolódnak a családi étkezésekbe. Ehhez időre, gyakorlásra és rengeteg tapasztalatra van szükségük.

Egy baba, aki összenyomkodja a brokkolit, megnyalogatja a répát, aztán az egészet ledobja a földre, nagyon is sokat tanulhatott az adott étkezésből.

Persze a megfelelő tápanyagbevitel és a fejlődés követése fontos, hiszen a hozzátáplálásnak valódi táplálkozási szerepe is van. De ha kizárólag azt figyeljük, mennyi étel jutott a baba gyomrába, könnyen szem elől téveszthetjük mindazt, amit közben megtanul.

Ha egyetlen tévhitet eltüntethetnél a hozzátáplálással kapcsolatban, melyik lenne az?

Nehéz lenne egyetlen tévhitet kiemelni, mert a hozzátáplálást még mindig elképesztően sok téves elképzelés övezi. De ha választanom kellene, talán azt a gondolatot tüntetném el, hogy a babáknak külön, kifejezetten nekik készült ételekre és külön etetésre van szükségük, a hozzátáplálás sikerét pedig az mutatja meg, hogy ezekből mennyit sikerül megetetnünk velük.

Nagyon mélyen él még bennünk az a kép, hogy a baba étele valamilyen natúr, íztelen, pépes főzelék, amelyet a felnőtt egy kanállal próbál minél nagyobb mennyiségben a szájába juttatni. Közben a család többi tagja egészen más ételeket eszik, gyakran külön időpontban.

Az életkorának és fejlettségének megfelelően elkészített, biztonságos állagú családi ételeket ugyanúgy megismerheti, mint mi: az aromás fűszereket, a friss zöldfűszereket, a karakteresebb ízeket, a különböző konyhák alapanyagait és ételeit. Természetesen figyelni kell például a sótartalomra, a fulladásveszélyes ételek kerülésére és az egyéni szükségletekre, de ettől még a baba étele lehet izgalmas, változatos és finom.

Mit jelent a BLW, és miben különbözik a pürés táplálástól? Meghatározó, hogy milyen módszert választunk, vagy egészen más tényezőkön múlik, milyen evő lesz később a gyerekünk?

A BLW, vagyis a baby-led weaning egy baba által irányított hozzátáplálási megközelítés. A lényege, hogy a baba a fejlődési készségeinek megfelelően, önállóan ismerkedhet az ételekkel, jellemzően a kezébe vehető, megfelelően előkészített családi ételekből választva. Saját maga szabályozhatja, hogy mit vesz a szájába, milyen tempóban eszik, és mikor lakott jól.

A hagyományos, pürés hozzátáplálásnál kezdetben általában a felnőtt kanalazza az ételt a baba szájába, és később fokozatosan vezetik be a darabosabb állagokat. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ne csináljunk ideológiai kérdést a módszerválasztásból. Egy kanállal etetett baba jelzéseit is lehet tiszteletben tartani, és egy falatkás hozzátáplálás során is kialakulhatnak kevésbé szerencsés etetési helyzetek.

Számomra a legfontosabb a reszponzivitás, az önállóság támogatása, a változatos, tápanyagokban megfelelő étrend és az étkezések légköre. A BLW számos lehetőséget teremt az önálló tapasztalatszerzésre, de önmagában nem garancia arra, hogy a gyerek később mindent szeretni fog, vagy biztosan elkerüli a válogatósságot.

Bármelyik megközelítést választja egy család, figyelni kell a baba fejlettségére, a biztonságos ételformákra, a megfelelő vasbevitelre és az állagok fokozatos megismerésére. Az evés fejlődésében az is számít, milyen lehetőségeket és tapasztalatokat biztosítunk a gyereknek, és hogyan reagálunk a jelzéseire.

Sok édesanya aggódik amiatt, hogy a babája túl keveset eszik, visszautasít bizonyos ételeket, vagy inkább csak játszik velük. Hogyan különböztethetjük meg a természetes felfedezést a valódi étkezési nehézségektől? Mikor érdemes segítséget kérni, és mikor kellene inkább egy kicsit hátradőlni?

Először is érdemes megérteni, hogy a babák számára az étellel való játék egyáltalán nem felesleges tevékenység. Amikor megfogják, szétnyomják, megszagolják, megnyalják az ételeket, az érzékszerveiken keresztül ismerkednek velük. Ez a tanulási folyamat része, és nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy az adott ételből jelentős mennyiséget el is fogyasztanak.

Nem érdemes egy-egy visszautasított falatból vagy kevésbé sikeres étkezésből messzemenő következtetéseket levonni.

Ugyanakkor fontos, hogy a megnyugtatás ne jelentsen automatikus bagatellizálást. Ha a gyermek fejlődése, súlygyarapodása elmarad a várttól, tartósan nagyon kevés vagy erősen beszűkült az étrendje, az evés rendszeresen fájdalommal, öklendezéssel, köhögéssel, nyelési nehézségekkel vagy jelentős distresszel jár, akkor mindenképpen indokolt szakemberhez fordulni.

Én általában arra biztatom a szülőket, hogy az egyes étkezések helyett a teljes folyamatot nézzék. Hogyan fejlődik a gyerek? Hogyan érzi magát az asztalnál? Kap lehetőséget a gyakorlásra? Változik, bővül az étrendje? Vannak-e konkrét figyelmeztető jelek? Ezek sokkal többet elárulnak, mint az, hogy aznap három vagy öt falatot evett meg a brokkoliból.

A hozzátáplálás nagykönyvében a táplálkozástudomány mellett nagy hangsúlyt kap az étkezés pszichológiája és a családi minták szerepe is. Az örökölt mondatok – „még egy falatot a mama kedvéért”, „addig nem állsz fel, amíg meg nem eszed” – például sokunk gyerekkorának részei. Mennyire határozza meg a saját étkezési múltunk azt, ahogyan később a gyerekünket etetjük?

Nagyon erősen hatással lehet rá, sokszor úgy is, hogy észre sem vesszük. Mindannyian hozunk magunkkal egy csomó tapasztalatot és hiedelmet arról, hogyan kell enni, mit jelent jól enni, mikor szabad abbahagyni az étkezést, vagy milyen ételek számítanak jónak és rossznak.

Ráadásul az evéshez erős érzelmek is kapcsolódhatnak. Egy szülő számára a gyerek ételvisszautasítása jelentheti azt, hogy nem sikerült gondoskodnia róla, hogy a gyereke veszélyben van, vagy akár azt is, hogy elutasítják az ő szeretettel elkészített ételét. Ilyenkor könnyen olyan reakciók születnek, amelyeknek kevés közük van a gyerek tényleges éhségéhez vagy szükségleteihez.

A jó hír, hogy ezek a minták felismerhetők és alakíthatók. Nem kell feltétlenül ugyanúgy etetnünk a gyerekeinket, ahogyan minket etettek. Már az is sokat segíthet, ha egy konfliktushelyzetben megkérdezzük magunktól: miért zavar engem ennyire, hogy a gyerekem most nem kér ebből az ételből? Valóban az ő jólléte miatt aggódom, vagy egy régi, belém rögzült elvárás szólal meg bennem?

A BabaMama Expón a férjeddel, dr. Markó Zoltán pszichológussal közösen is várjátok a családokat. Miben adhat többet egy olyan beszélgetés, ahol a táplálkozási kérdéseket pszichológiai nézőpontból is megvizsgáljátok? Van olyan visszatérő szülői probléma, amelyről elsőre azt gondolnánk, hogy az ételről szól, de valójában sokkal mélyebb gyökerei vannak?

Szerintem a legtöbb étkezési nehézségnél érdemes megvizsgálni, mi történik magán az étkezésen túl. Természetesen először mindig fontos kizárni az esetleges egészségügyi, fejlődési vagy táplálkozási problémákat.

Tipikus példa, amikor egy szülő attól fél, hogy a gyereke nem eszik eleget. Emiatt egyre gyakrabban kínálja, biztatja, próbálja rávenni az evésre, esetleg alkudozik vele. A gyerek viszont egyre inkább ellenáll, hiszen az étkezés fokozatosan egy kellemetlen, nyomással teli helyzetté válik. A szülő ettől még jobban aggódik, és máris kialakult egy olyan körforgás, amelyben mindkét fél reakciói erősítik egymást.

Ilyenkor önmagában egy újabb recept vagy néhány táplálkozási tanács kevés lehet. Fontos megérteni a szülő érzéseit, a családi működést, az elvárások hátterét és azt is, hogy a gyerek mit él át ezekben a helyzetekben.

Zolival ezért szeretnénk közösen is beszélgetni a családokkal. A táplálkozási és a pszichológiai nézőpont jól kiegészíti egymást, és segíthet abban, hogy a szülők a mindennapi konfliktusok mögött zajló folyamatokat is jobban megértsék.

November 21-22-én személyesen is találkozhatnak veled a BabaMama Expo látogatói. Mivel készülsz az eseményre?

Nagyon várom a rendezvényt, mert az online felületeken keresztül rengeteg családdal kapcsolatban vagyok, de személyesen sokkal ritkábban van lehetőségünk találkozni.

Zolival közösen várjuk majd a látogatókat, akiknek lehetőségük lesz kötetlenül beszélgetni velünk a hozzátáplálásról, a válogatósságról, a családi étkezésekről és az evés pszichológiai oldaláról. Szakmai előadással is készülünk, amelyben az evés fejlődését és a gyerekek ételhez fűződő viszonyának alakulását szeretnénk körüljárni.

A standon természetesen ott lesz a szeptemberben megjelent, 400 oldalas A hozzátáplálás nagykönyve, amelyet dedikáltatni is lehet majd. Emellett a Zöldségdzsungel kártyajátékot, a Gasztrokaland gyerekreceptkönyvet, a Menütervezőt és a Receptúrát is megismerhetik a látogatók. Utóbbi egy havonta érkező receptkártya-gyűjtemény, amely öt zöldséggel, 25 recepttel és játékos karakterkártyákkal segíti a családokat a változatos főzésben és az ételekkel való ismerkedésben.

Különösen örülnék, ha olyan családokkal is találkoznánk, akik még csak most készülnek a hozzátáplálásra, mert rengeteg későbbi nehézséget megelőzhetünk azzal, ha már az első falatoknál jó alapokat teremtünk.